Matthew ajándéka

Karácsony reggelére gyönyörű fehérbe öltözött a világ. December addig szokatlanul enyhe volt, és már mindenki zöld karácsonyra számított, ám az éjszaka éppen annyi hó hullott, hogy Avonlea teljesen átváltozzék.

Anne ragyogó szemmel nézett ki a padlásszoba deres ablakán. A Kísértet-erdő fenyői tollas, csodálatos alakot öltöttek; a nyírfákat és a vadcseresznyefákat gyöngyfehér körvonal rajzolta ki. A felszántott földeket hóborította dombocskák tarkították, a levegőben pedig pompásan csípős hideg érződött.

Anne énekelve szaladt le a lépcsőn, s a hangja visszhangzott a Zöld Orom egész házában.

– Boldog karácsonyt, Marilla! Boldog karácsonyt, Matthew! Hát nem gyönyörű ez a karácsony? Úgy örülök, hogy fehér! Másféle karácsony nem is tűnik igazán karácsonynak, ugye? A zöld karácsonyt nem szeretem. Hiszen olyankor semmi sem zöld, csak mindenféle csúnya, fakó barna meg szürke látszik. Miért hívják akkor zöldnek? De… Matthew! Az ott nekem van? Ó, Matthew!

Matthew zavartan kibontotta a ruhát a papírból, és Anne elé tartotta. Közben bocsánatkérő pillantást vetett Marillára, aki látszólag megvető buzgalommal töltötte meg a teáskannát, valójában azonban a szeme sarkából érdeklődve figyelte a jelenetet.

Anne átvette a ruhát, és áhítatos csendben nézte.

Ó, milyen gyönyörű volt! Puha, szép barna, selymes fényű anyagból készült, finom fodrokkal és apró ráncokkal díszített szoknyával. A felsőrész a legújabb divat szerint aprólékosan berakott volt, a nyakánál könnyű csipkefodorral.

De az ujjak! Azok jelentették az egész ruha koronáját! A könyöknél hosszú, szűk kézelők, fölöttük pedig két pompásan kidudorodó buggy, amelyeket berakások és barna selyemszalagból kötött masnik választottak el egymástól.

– Karácsonyi ajándék ez neked, Anne – mondta Matthew félénken. – Hát… hát… Anne, nem tetszik? Nahát… nahát…

Anne szeme ugyanis egyszerre megtelt könnyel.

– Hogy tetszik-e? Ó, Matthew!

Anne a székre terítette a ruhát, és összekulcsolta a kezét.

– Matthew, ez egyszerűen gyönyörű! Ó, soha nem tudom eléggé megköszönni! Nézd csak azokat az ujjakat! Úgy érzem, ez csak valami boldog álom lehet!

– No, no, reggelizzünk végre – szakította félbe Marilla. – Azt kell mondanom, Anne, szerintem igazán nem volt szükséged erre a ruhára. De ha Matthew már megvette neked, legalább vigyázz rá. Mrs. Lynde egy hajszalagot is küldött, barnát, hogy illjék hozzá. Gyerünk, ülj az asztalhoz!

– El sem tudom képzelni, hogy most hogyan fogok reggelizni – mondta Anne elragadtatva. – A reggelizés olyan hétköznapi dolog egy ilyen izgalmas pillanatban! Sokkal szívesebben gyönyörködnék ebben a ruhában!

– Úgy örülök, hogy még mindig divatosak a buggyos ujjak! Azt hittem, soha nem tudnám kiheverni, ha kimennének a divatból, mielőtt nekem is lehetne ilyen ruhám. Tudod, akkor soha nem lettem volna egészen elégedett.

– És milyen kedves volt Mrs. Lynde-től a szalag is! Úgy érzem, most már igazán nagyon jó kislánynak kellene lennem.

– Ilyenkor mindig sajnálom, hogy nem vagyok mintagyerek, és el is határozom, hogy ezentúl az leszek. Csakhogy valahogy olyan nehéz megtartani az elhatározásainkat, amikor ellenállhatatlan kísértések érnek bennünket. De most tényleg különösen igyekezni fogok!